A blog hűséges olvasói bizonyára tudják, hogy a golyóstollak mellett nagy tisztelője vagyok néhány modern, és több korosabb, már-már antik töltőtollnak. Különleges élmény kézbe venni egy 50-60 évvel ezelőtt, az akkori csúcstechnológiát jelentő töltőtollat, melyek finom megmunkálását és igényes kialakítását kevés mai, tömegtermelésben készülő írószer tudja felülmúlni.
Azokban az időkben, mikor ezek a tollak fiatalnak számítottak, a magas áruk miatt az ilyesmi nagy becsben őrzött használati tárgy volt. Egy töltőtollat az ember hosszú éveken, vagy évtizedeken át használt, töltötte, mosta, javíttatta, majd jó esetben örökségül hagyta. Ma már - a rendkívül drága presztízs írószereket leszámítva - szinte elképzelhetetlen, hogy egy átlagember a meghibásodott golyóstollát javításra adja. A legkomolyabb példányokat is többnyire csak a gyártónak lehet visszaküldeni probléma esetén, akik szigorúan őrzik az alkatrészeket, javításhoz szükséges szerszámokat, és igencsak drágán mérik a szervizszolgáltatást
Kimondhatjuk, hogy a töltőtollas szakma érdeklődés hiányában kihalt. Az utolsó magyarországi töltőtollkészítő kisiparos, Marosán József, 87 éves koráig javított, és készített töltőtollakat, és töltött újra golyósbetéteket (!) a Múzeum körút 5. alatt találató kis boltjában, mely 2001-ben zárt be, mikor a tulajdonos távozott közülünk. Emléke sok korábbi ügyfelében is él, így nevéről időnként említést tesznek az interneten.
Frissítés: Zoli írószereiből kiállítás is volt, melyről itt olvashatsz, és ezen a videón mesél is hobbijáról.
Azonban ha akár csak egy kicsit is belemerülünk az egyébként igen szűk magyar irószerkedvelő közösségbe, amikor csak valaki javítás felől érdeklődik, időről időre újra fel-felbukkan ugyanaz a név. Nem tudok másra gondolni, mint hogy Kovács Zoltán hírét az elégedett ügyfelek terjesztik úton-útfélen. E-mail címe közkézen forog például az említett közösség egyik bázisaként szolgáló "Töltőtoll, golyóstoll, ceruza?" nevű Index fórumán, de ő maga rejtélyes módon kimarad a beszélgetésből.
Miután egy kedves ismerősön keresztül több alkalommal is komoly segítséget kaptam tőle, egyre inkább kíváncsi lettem, hogy ki lehet ő, és hogyan lett ennyire felkapott tolljavító. Elhatároztam hát, hogy meglátogatom.
Mindig jót mulatok rajta, mikor találkozom valakivel az olvasóközönségből, és meglepődik, hiszen jóval idősebbnek gondolt. Ahogyan belépek a kapun a Budapest melletti kis alvóvárosban, rá kell jönnöm: ugyanebbe a hibába estem. Zoli nem egy hobbijának élő öregúr, hanem kisgyerekes apuka.
Először a nagyapjáról mesél, aki PAT-KO-PEN néven gyártotta az 1900-as évek elején Budapesten, szabadalmaztaott technológiával működő töltőtollait, később pedig igen érdekes golyóstollakat is. Ekkor tudatosult bennem, hogy egy háromgenerációs írószer dinasztia tagjához van szerencsém, aki nagyapjától örökölte a tollak szeretetét, és tanulta el a javítás csínját-bínját. (Sajnos a PAT-KO-PEN-ről, és Kovács József töltőtollkészítő mesterről az interneten semmit sem sikerült találnom, de Zoli tervezi a birtokában lévő anyagok digitalizálását.)
Bár hobbija elsősorban a töltőtollakhoz kapcsolódik, mégis a szentendrei írószergyárral kapcsolatos kutatómunkám volt az első metszete érdeklődési körünknek. Zoli édesapja ugyanis a a PEVDI írószergyárában dolgozott, ő fejlesztette ki például a Manager golyóstoll fémköpenyének gyártását, a naptárgyűrűs PAX tollat, illetve kidolgozta, hogy hogyan lehet forgácsolás helyett sajtolással gyártani a PAX nyombógombokat.
De mégsem ez az, amin elámulok, hanem a sorban előkerülő dobozokon, melyek szebbnél szebb, különleges töltőtollat rejtenek. A lemenő nap fényében nézegetem a számtalan, magyar gyártású antik Turcsány töltőtollat, a Pelikan-okat, és az elismerésre méltó Montblanc gyűjteményt. Számos ismeretlen márkájú, kisebb-nagyobb töltőtollat is mutat. A bőség zavarában hirtelen azt sem tudom, hova nézzek. Végül egyesével veszem ki a tollakat a dobozból, és szemlélem meg a gyönyörű mintákat, és az érdekes anyagokat.
Zoli közben türelmesen, és szerényen magyaráz, még akkor sem kapja fel a vizet, amikor az igen komoly értékkel bíró tollra majdnem úgy rakom vissza a kupakot, hogy előtte elfelejtettem visszahúzni a hegyet. A gyűjteményében található, ránézésre is több száz toll közül mindegyiknek pontosan tudja a működését, az anyagát. Szinte látom, ahogy fejben apró darabokra szedi, és újra összerakja a tollat, miközben a kezével mutatja, hogy melyik alkatrész hogyan működik. Hosszasan mesél a celluloidról, amelyből csodaszép mintájú tolltesteket alkottak, de ma már csak elvétve gyártanak belőle tollakat, a kazeinről, mely a celluloid előtt volt használatos, és tulajdonképpen egy tejszármazék, és a keménygumiról, melynek jellegzetes szaga könnyen felismerhető.
Akaratlanul is eszembe jut, hogy mennyi munka lehet egy ilyen komoly gyűjteményben. Minden toll szinte makulátlan, tipp-topp állapotban van. De ez nem volt mindig így. A tollakat az elmúlt 25 évben, a bolhapiacokon szedte össze, némelyiket meglehetősen súlyos állapotban. Az olcsón megvásárolt tollakat szétszedte, minden hibás alkatrészt kicserélt, majd következett a gyári külső helyreállítása, a toll polírozása. Közben megszerezte, vagy legyártotta a szükséges szerszámokat, amivel minden szükséges javítást el tud végezni, akár esetén egyes alkatrészeket is el tud készíteni.
Miközben teával kínál, azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen bármelyik neves, luxus írószereket készítő tollgyártó üzemében el tudnám képzelni. De sajnos Magyarországon nincs ilyen, így a pincében berendezett műhelye magányában javítgatja szorgalmasan a tollakat, és kislánya rajzai alapján (melyeken töltőtollat termő fa, és Pelikan toll látható pelikán madárral) talán reménykedni lehet egy új generációban, akik megcáfolják majd, hogy a töltőtollas szakma eltűnt.
Késő van, de nehezen hagyom ott a jó társaságot, és a rengeteg szép tollat, amit nem volt idő megnézni. Bár Zoli felesége türelmes, látszik, hogy nem ez az első eset, hogy írószerekkel foglalták el az étkezőasztalt...
