Ha érdekel a magyarországi írószergyártás, az elmúlt 100 év számos kincset rejteget. Példának okáért, lehet, hogy találkoztál már valahol a furcsa formájú Extra tintásüvegekkel. Némelyiken még rajta van a kopott, itt-ott foltos címke, mely büszkén hirdeti a benne található "royal blue" (királykék) töltőtolltintát.
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom felgöngyölíteni a tinta történetét, és ebben az írásban osztom meg a kutatómunka eredményét. Érdeklődő olvasóimat arra biztatom, ha valamilyen információval rendelkeznek, osszák meg velem. Ha jómagam bukkanok újabb érdekességre, frissíteni fogom az írást.
Müller Testvérek
A történet kezdetéhez egészen 1867-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttéig kell visszamennünk. Müller Ede ebben az évben alapította meg vegyipari kisüzemét, melyet Rudolf, majd később Frigyes nevű fivérével vezetett [1]. Kezdetben csak tintát gyártottak, később más termékekkel is bővítették a kínálatot. A termelés növekedésével az alapítás helyszínéről először a Váci-körútra, később az Eötvös utcán található telepre költözött a gyár. Az 1880-as évek elején a Müller Testvérek Vegyészeti Gyára (Gebrüder Müller Chemische Fabrik) már több száz dolgozót foglalkoztatott, és a belföldi piac mellett exportra is gyártották termékeiket.
Hogy képet kapjunk róla, 100 évvel ezelőtt milyen zavarba ejtően nagy tintaválaszték volt a piacon, érdemes egy pillantást vetni a Hungaricana Közgyűjteményi Portálon fellelhető 1907-es Központi Védjegy Értesítőre, melyben 10 oldalon keresztül sorolják a Müller Testvérek különféle termékeit.
Az alapítók közül Müller Ede 1912-ben nyugdíjba vonult, Müller Frigyes pedig 1920-ban meghalt. Frigyest a cégvezetésben fia, Müller Mihály Rudolf, és veje váltotta. Az utódlás mellett a gyár számára komoly problémát okozott a világháború és az azt követő forradalmak, ezért egyesültek a Herczeg és Geiger Vegyészeti Gyárral, illetve Müller Testvérek Vegyészeti Gyár Rt néven részvénytársasággá alakultak. A cég logójaként már ekkor használatos volt a tudós bagoly, mely később az Extra tinta üvegein is megtalálható.
Kép forrása: MüzeumDigitár
A részvénytársasággá alakulás időszakától kezdődően az internetes archívumokban bőséges anyag lelhető fel a vállalatról, illetve termékeikről, mint ahogy a különféle fennmaradt tárgyak (tintásüvegek, reklámok, árucímkék, stb.) is többnyire az 1920-as, 1930-as évek utániak. Az átalakulás után a gyár címe: Budapest VI., Lehel utca 27-29.
Forrás: Budapesti Czim- és Lakásjegyzék 1920
A Müller Testvérek Rt. cég a későbbi években kifejezetten gyakran szerepelt az újságokban agresszív terjeszkedése, és versenytársaikkal történő jogi csatározások miatt. Jelentős konkurenciájának számított a Südfeld Alfréd vállalat által gyártott Sólyom tinta, valamint a Rothauser Mihály készítette Nádor tinta.
1941-ben vélhetően megszületett az Extra tinta őse, melyet a tárgyévi Központi Védjegy Értesítőben lajstromoztak, Ujkék töltötoll tinta (sic!) néven. Az újkék szín ma leginkább ultramarin néven ismert, és egy mélykék, más nézőpontok szerint liláskék színt jelöl.
Ujkék töltőtoll tinta védjegy. Kép: Arcanum Digitális Tudománytár (ADT)
Más vállalatokhoz hasonlóan az 1948-1949-es években a Müller Testvérek Vegyészeti Gyár Rt-t is elérte az államosítás. A fellelhető források szerint ettől az időponttól kezdődően az 1948-ban alapított Tinta és Művészfestékgyár Nemzeti Vállalat részeként működött tovább. Az 1950-es Budapesti Távbeszélőnévsorban legalábbis az említett állami vállalat fő címeként a Lehel utca 27-29. szerepel.
Albertfalvai Tinta és Festékgyár, Lakk és Festékipari Vállalat
Az Albertfalvai Tinta és Festékgyár történetéről olvasmányosan számol be Sümegh László, Albertfalvi történetek című blogjának bejegyzésében [3], melyből a kapcsolódó részeket alább idézem:
Az albertfalvi piac tőszomszédságában évek óta árválkodik egy elhagyott telek. Amerre csak nézünk mindenütt szemét, földjét méteres gaz verte fel. A porta valamikor jobb napokat látott kőkerítését éjszaka apránkint bontják el élelmes gazfickók. Ami az eredeti épületből még valami kevéske fémhulladék megmaradt, azt lelkes gyűjtők régen elvitték. Az elhanyagolt telek mellett sétálók közül valószínűleg kevesen tudják, hogy a két világháború között ezen a helyen működött, Európa egyik legkorszerűbb festékgyára, az L.C. H. Lakkgyár.
[...]
A nehézségeket látva a kormány lemondott a festékek gyártásáról és egy tragikusan rossz döntéssel, 1951-ben tintagyárrá alakította át az üzemet. A tinta előállításához nem kellett különösebb hozzáértés, ugyanis víz akkor is a csapból folyt, a szükséges kátrányfestékeket pedig szocialista importból beszerezték. Ha az elvtársak kicsit jobban tájékozódnak, hallottak volna egy Bíró nevű magyar származású úrról, akinek találmányát, a golyóstollat, 1945 októberében New Yorkban piacra dobták, ezzel a hagyományos tintás töltőtollak agóniáját előkészítve. Néhány évig szorgos asszonykezek kis üvegecskékbe töltögették még a tintákat, s közben az új, azért egyre jobban izmosodó, fiatal szakembergárda azon törte a fejét mivel menthetné meg a csőd szélén álló gyárat.
[...]
A gyár még néhány évig próbált talpon maradni, de a végzetét nem tudta kikerülni. Utolsó tulajdonosai a használható gépeket eladták, a többit ócskavasnak értékesítették. Arra gondoltak, hogy a hatalmas telek üresen talán többet ér, ezért az épületeket ledózerolták. Újbuda önkormányzata, hogy segítsen a lakosság élelmiszer ellátottságán, évekkel ezelőtt a gyár mellett piacot épített.
Sümegh Úr 60 évvel ezelőtt, az érettségi után maga is dolgozott a tintagyárban. Ma már jól megérdemelt nyugdíjas éveit tölti, eközben lokálpatriótaként az utóbbi években számos könyvet publikált Albertfalva városrész történetéről. Munkássága bőséges, életpályája elismerésre méltó. Érdeklődő levelemre válaszolva készséggel osztott meg néhány érdekes részletet emlékei közül:
A tintát a legegyszerűbb receptek alapján készítették. Sajnos a tintarészleg nem tartozott a felügyeletem alá – a gombfesték üzemet „vezettem, mint technikus – csak halvány emlékeim vannak a receptekről.
Az alap a víz ami mindig lágyításon esett át, mert a Duna vize nálunk nagyon kemény volt. (A jó tintához lágyvíz szükséges.) A kék festék anilinfesték volt. Hozzáadtak még vas II. szulfátot (ferroszulfát) kevés csersavat és nagyon kevés sósavat. A valamikori LCH. Lakkgyár világhírű festékeket gyártott, de az államosításkor a gyárat részben elvitték az oroszok, a recepteket pedig a tulajdonosok. A Rákosi éra idején olyan terméket kellett kitalálni amihez nem kellett komoly gép, sem nagy művészet, ekkor jött a tintagyártás ötlete. Ezt később kis üzemek vették át.
Az említett LCH Lakkgyárat az államosítás után Albertfalvai Lakkgyár, Albertfalvai Tinta- és Festékgyár, majd Festékipari- és Vegyészeti Vállalat névre keresztelték. 1951-52-ben költözött a telephelyre a Tinta- és Művészfestékgyár, mely a Müller Testvérek jogutódja. 1959. január 1-én pedig a felsorolt cégeket Lakk- és Festékipari Vállalat néven vonták össze, hogy 1968-tól ismét új néven, Budalakk Festék- és Műgyantagyár néven üzemeljenek tovább.
Az államosítás után az Ujkék töltőtolltintát tovább gyártották, mindössze a csomagoláson kellett kismértékben változtatni.
Tinta és Művészfestékgyár Ujkék töltőtoll tinta címke. Kép: Magyar Nemzeti Digitális Archívum
Érdemes megfigyelni a hasonlóságot a korábbi és új címke között. Minden bizonnyal maga a tinta is egyező, vagy nagyon hasonló recept alapján készülhetett. Számos egyéb termék is létezik a szóban forgó időszakból, mely kétféle címkével maradt fenn: az egyetlen eltérés, hogy egyiken Müller Budapest, míg a másikon Tinta és Művészfestékgyár Budapest szerepel.
Azur töltőtolltinta
A dolgok néhány évvel később váratlan fordulatot vettek. Az import színezőanyag illetve a hozzá tartozó valutaszükséglet csökkentése miatt az ekkor már Albertfalvai Tinta- és Festékgyár néven működő üzem 1954-ben piacra dobja az Azur töltőtolltintát. Az ujkék tinta elérhetősége valószínűleg már korábban akadozott. Az Azur teljesen más (vélhetően olcsóbb, belföldön előállított, vagy baráti országból beszerzett) színezékből, teljesen eltérő receptúra alapján készült.
Azur töltőtolltinta címke. Kép: Magyar Nemzeti Digitális Archívum
A Néplap 1954. március 24-i számában a vásárosnaményi általános iskola diákjai segélykiáltását találjuk, mely a következőképp hangzik:
Tintát kérünk!
Mi, a vásárosnaményi általános iskola VII. a. és VII. b. osztályú tanulói arra kérjük a szerkesztőséget, hogy kérésünket hozzák az illetékesek tudomására.
A mi munkánkhoz nélkülözhetetlen a tinta. Mégsem kapunk rendes tintát, ami van az hasznavehetetlen. Kérjük, hogy tartsanak nagyüveges tintát, amiből 1-2 forintért is vásárolhatunk kimérve.
Kérjük a szövetkezeteket, hogy gondoskodjanak jó és olcsó töltőtolltintáról, mert az úttörők 85 százaléka töltőtollal rendelkezik.
A nebulók lesújtó véleménye valószínűleg felkavarta az indulatokat, ugyanis nem egészen egy hónappal később (a Néplap 1954. április 18-i számában) nem akárki válaszolt a kérésükre:
A Néplap elintézte
"Március 24-i számukban "Orvoslást várunk" rovat alatt a vásárosnaményi általános iskola tanulói panaszt emeltek a tinta minőségével kapcsolatban.
Közöljük, hogy jóminőségű töltőtolltintát hoztunk forgalomba "Azur" néven. A töltőtolltintát az állami és szövetkezeti kereskedelmi szervek korlátlanul árusíthatják. Az "Azur" tinta minőségét csak abban az esetben tudjuk biztosítani, ha azt előzőleg alaposan kimosott töltőtollban használják és semmilyen más márkáju és minőségű tintával nem keverik.
Dr. Cseh Pálné
Vegyianyag Kereskedelmi Központ
Áruforgalmi Főosztály, Budapest"
A történet zárulhatott volna happy enddel, azonban ami utána következett, azt inkább mélyrepülésnek nevezném. Szegény gyerekek, ha tudták volna, mi következik, eldobják a töltőtollat, és ceruzát használnak.
Az Azur tinta ugyanis minden volt, csak jó minőségű nem. Konstrukciós hibái a bevezetése után néhány hónapon belül közismertté váltak. A korabeli újságokban számos panaszos írás olvasható, melyben a vásárlók változatos problémákról számolnak be, köztük arról, hogy a lúgos kémhatású tinta szétmarja a toll hegyét, a toll a benne képződő üledéktől eltömődik, vagy a forgalomban lévő többi tintától eltérő kémhatás miatt egyszerűen semmivé válik a színanyag a papíron. A sajtóban olvasott vélemények egy végletekig gyűlölt termék képét festik le, de a tinta a vicclapok számára is bőséges anyagot szolgáltatott, melyek alapján egyfajta korabeli mémnek képzelem.
Nem untatnám az olvasót nagy számú idézettel, azonban változtatás nélkül megosztom a kedvencemet, a Népszabadság 1954. július 28-i számából (forrás: Arcanum Digitális Tudománytár (ADT)):
Maszatos "Azur"
A «derékbatört Titán»-ról szóló karcolat felbátorított, hogy megemlékezzem arról a borzalmas kotyvalékról, melyet «Azur» néven hoztak forgalomba néhány hónap előtt. Nevezhetném ezt a maszatos Azurt még ragadós Azurnak, sőt zöld Azurnak is. Mindez alaposan ellentmond az azurról, a szép, mély égszínkékről alkotott fogalmainknak. Ennek a töltőtolltintának a «tervezői» vagy «kivitelezői» - azt már az illetékes szervek tudják csak megállapítani, ki a hibás közülük - nyilván azért körösztölték ezt a borzalmas főzetet ily szép névre, mert azt remélték, hogy a fogyasztó így nem veszi észre, milyen hitvány selejttel ajándékozták meg.
A fogyasztók, a töltőtollak gazdái, mint ezt néhány hónap óta nap-nap után tömegméretekben tapasztalom, hol türelmes megadással fürdetik és töltik újra ettől a ragadós maszattól csütörtököt mondó tollaikat, hol bőszülten verik szegény ártatlan tollhegyeket egyenes az Azuros üveg mélyébe, lemondván a tisztogatás és újratöltés örömeiről. Hol pedig - az összes lehetséges áldásokat küldik e tinta «feltalálóinak» címére. Ez az áldásosztás mind gyakoribb jelenséggé válik, s legtöbbször akkor praktikáltatik, mikor valamely értekezlet közepén áll ki a szusz a ragadós Azurral töltött tollakból. Sajnos, ilyenkor az áldást csak halkan mondhatja el az ember, úgy befelé. Hangosabb elmélkedésre főleg akkor kerül sor, mikor a töltőtoll gazdája kipucolja, kimosdatja szerszámát - ez mindennapi életmegnyilvánulásunkká lett az utóbbi időben - miközben maszat-Azur alattomos csöppeket fröcsköl ingmellre, fehér blúzra, világos nyári ruhára.
Miután az «Azur» gyártói a csuklás ellen nyilván fel vannak vértezve, csak az illetékes szervek által elrendelt vegy- és - esetleg - másféle vizsgálat segíthet ezen az «Azuron», mely a papíron láthatatlan, mint a levegőég, de kézre csöppenve setét, mint annak a lelkiismerete, aki kitalálta.
Egy «Azur»-fogyasztó
A sorozatos panaszok, és a vele járó népharag közel 5 év után elsöpörték az Azur tintát. 1958 év vége felbukkantak az első újságcikkek, melyeket a magyar gyártású tinta minőségének javításáról írtak. A terv az volt, hogy az Azur készletek kifogyása után egy új tintát hoznak forgalomba, melyben a korábbi metallinblau nevű alapanyag helyett a drágább, külföldről beszerzett tintenblau festékanyag használatára térnek át.[6]
A lényeges különbség, hogy az új festékanyag már bizonyított a régi Ujkék tintában, így sokan egyenesen az Ujkék ismételt forgalomba kerülését remélték. Nem tévedtek nagyot, hiszen az alapanyag, és emiatt a szín egyezik.
Az Azur-hoz képest más kémhatású, savas színezékből készült az új tinta. A már üzletekbe került Azur tinták kifuttatása is éppen amiatt volt szükséges, hogy az eltérő kémhatások miatt a két különböző vegyület ne lépjen egymással reakcióba. A keveredés újratöltéskor könnyen galibát okozhatott. Mégsem sikerült azonban zökkenőmentesen megoldani az áttérést, melyről a későbbi híradások is beszámoltak. A problémák tovább rombolták a belföldi gyártású termékekkel szemben egyébként sem túl acélos vásárlói bizalmat.[6]
Az Azur utódja pedig nem más, mint az Extra töltőtolltinta.
Extra töltőtolltinta
Az Extra tintát nagy hírverés közepette, 1959. januárjában kezdték gyártani. Az első évben 240 ezer litert készítettek (3 millió üveggel), 1960-ban pedig 350 ezer liter volt a központi terv. Egyébként létezett magyar gyártású "Extra" nevű töltőtoll is, de a névegyezés alapját eddig nem sikerült felderítenem.
Az Extra tinta folyamatosan kapható volt a következő évtizedekben, de a golyóstollak elterjedése miatt vélhetően folyamatosan csökkenő kereslet mutatkozott rá. 1981-ben a gyártást teljes egészében Rásonysápberencs községbe helyezték, ahol az előállítást a halmaji Aranykalász termelőszövetkezet vette át. A 80-as évek elején még mindig évente milliónyi üvegben hozták forgalomba a tintát, melynek főzése és kiszerelése teljesen kézi munkával történt.[4]
A könnyen felismerhető, hattyúnyakú Extra tintásüvegből számtalan példány maradt fenn. A tintásüveg egy nagyobb, 60 ml űrtartalmú, ún. 1/16 literes, valamint és egy kisebb, 38 ml-es, ún. 1/32 literes változatban is létezik. Hivatalos neve (az MSZ 20504 szabvány szerint): csőrös tintásüveg. Mindkettőnek tollpihentető is található a tetején.
Egy tintásüveggel kapcsolatban alapvetően három elvárással él az ember: ne boruljon fel könnyen, legyen megfelelően széles a nyílása és a tinta utolsó cseppjének felhasználását is segítse. A borulás elkerülésére manapság a legtöbb üveg vastag talppal készül, nagy felületen fekszik az asztalra, és alacsony. Az Extra üvege abban szokatlan, hogy fekvő palackról van szó. Viszont a formája miatt így meglehetősen stabil. Nyílása kellően széles, és a tinta fogyásával a maradék festékanyagot könnyen a ferdén bemártott toll felé lehet igazítani. Praktikus formája miatt nem csak töltőtollal, hanem mártós tollal is jól használható, bár kétségkívül nem díszes, és végképp nem modern látvány.
Extra töltőtolltinta, 38 ml-es hattyúnyakú üvegben
Közismert tény, hogy a szocializmus alatt gyártott termékek némelyike egy az egyben koppintása a "hanyatló nyugaton" népszerű valamelyik árucikknek, így érdemes volt eljátszani a gondolattal hogy az ötlet máshonnan származhatott. Létezett ugyan egy olyasforma Montblanc tintásüveg, de igazi hasonlóság a Pelikan 70S/71S/72S néven futó üvegeivel van, melyet a gyűjtők a tervező Wilhelm Wagenfeld után "Wagenfeld üvegnek" neveznek.
Pelikan 72S "Wagenfeld" tintásüveg, kép: Ebay
A Pelikan 1938-ban kezdte használni az említett formatervet, és az internetes találatok alapján bőven forgalomban volt az '50-es években is. Azonban hiába van némi esély rá, hogy az alapötlet az NSZK-ból származik, számos nyilvánvaló különbség miatt nem beszélhetünk egyértelmű másolatról.
A hattyúnyakú Extra üvegek a Salgótarjáni Öblösüveggyárban készültek. Az üvegek kivitele finoman szólva is rusztikus. Az egyes példányok közötti markáns különbségek, illesztési hézagok, és a számos üvegbe zárt buborék alapján kézműves munkára, vagy csak kismértékben gépesített gyártásra gyanakszom.
Kupakja vélhetően bakelit, melyben gumiból készült betét biztosítja a tökéletes záródást. A korai példányokban gumi korongot találunk, míg a későbbi gyártás esetén formázott, domború betét lakik a kupakban.
Extra tintásüveg bakelit kupakja
A kupakon leggyakrabban folyóírással írt stilizált Extra felirat található, de találkoztam Chemol feliratos, és felirat nélküli, földgömb logós kupakkal is. Ilyen távlatban rejtély, hogy az említett kakukktojások eredetileg Extra tintán kerültek-e forgalomba. Az viszont bizonyos, hogy a kupak kivitele csak kismértékben változott az évek során.
Az üvegre ragasztott papírcímkét a fennmaradt példányokon általában alaposan megviselte az idő. Gyakori a szakadt, sérült, vagy összetintázott címke, és rengeteg üvegen már nyoma sincs semmiféle papírnak. Az eredeti színek fakósága miatt nehéz megállapítani, de úgy képzelem, hogy az előlap sárga és zöld alapon kék, az üvegek oldala pedig fekete betűket és ábrát tartalmazott.
Extra tinta címkéjének előlapja
A címke előlapján általában a Royal Blue / Extra / töltőtolltinta felirat szerepel, egy rejtett hegyű (Parker 51 fazonú) töltőtollal. A kisebb üvegeken a tollnak csak az alsó fele látható, a negyedliteres üvegen viszont az egész toll megtalálható.
Extra tinta címkéjének bal oldala
A hattyúnyakú üvegek egyik oldalán a Müller Testvérek logója látható, a tudós bagoly tintásüveggel és a bele mártott lúdtollal, valamint a gyártó vállalat neve (Lakk és Festékipari Vállalat Budapest, vagy Politúr és Vegyitermék Ktsz Budapest).
Extra tinta címkéjének jobb oldala
A másik oldalon az űrtartalom, a fogyasztói ár, és némelyik üvegen az MSZ 20504 felirat is olvasható, de ez az üvegek másik részén nem szerepel. Az MSZ 20504 a kék töltőtolltinta tulajdonságait leíró Népköztársasági Országos Szabvány volt, melynek utolsó változatát 1961-ben adták ki, azonban 1987-ben érvénytelenné vált.
A korainak tűnő tintásüvegek címkéjén néhol fellelhető a gyártási dátumot jelző pecsét, azonban a későbbi példányokon ez nem jellemző. Az árváltozásokat hasonló módon jelezték, miközben a címkére nyomtatott eredeti fogyasztói árat tollal áthúzták.
A hattyúnyakú változat mellett másféle palackokban is kapható volt az Extra tinta. Az egyik, a színezett üvegből készült, negyedliteres, álló üveg, melyet jóformán csak a címke különböztet meg a korábbi Müller Testvérek tintásüvegétől. A parafadugós lezárásból, és a ritkaságából arra tippelek, időben megelőzi előbbieket. Létezett továbbá egy kisebb, 28 ml-es, négyzet alapú üveg is.
240 ml Müller tintásüveg rajza, kép: MúzeumDigitár
Gyakorlatilag mindenben kilóg a sorból az Aranykalász Tsz. által töltött "gyógyszeres üvegcse", mely felirata alapján szintén Extra tintát rejt. Mind közül ez a legfiatalabb gyártmány, hiszen vélhetően csak a 80-as évektől van forgalomban. Az alján található TU jelzés alapján "habpite" nevű olvasóm fejtette meg, hogy a Tokodi Üveggyárban készülhetett, mely egyébként 1919-ben a Müller Rt. tulajdonában állt. Az egyik korabeli újság egészen pontosan így fogalmaz: "nagy Ü betűben felkiáltójel-szerűen ágaskodó T-betű" [7]. Az üveg kupakja kifejezetten modern, fehér műanyagból készült, természetesen csavarzárral.
Extra tinta, Aranykalász Mgtsz Halmaj
A címkékre nyomtatott árak szerint a 240 ml-es tinta 7 Ft-ba, a 60 ml-es 4 Ft 20 fillérbe, a 38 ml-es először 3 Ft 30 fillérbe, később 4 Ft 70 fillérbe került, míg a legkisebb, 28 ml-es kiszerelést 3 Ft 10 fillérért adták. Az árakhoz sajnos nem tudok dátumot párosítani, ezért kezeljétek fenntartásokkal. Összehasonlításképp, egy PAX toll 1966-ban 80 Ft-ba került, egy tollbetét pedig 28 Ft-ba.
Némelyik üveg címkéjén legalul apró betűvel az "OFFSET", illetve a "JÁTÉKKÁRTYAGYÁR" felirat szerepel, így bizonyos, hogy az Offset és Játékkártya Nyomdában gyártották ezt az elemet.
Írás antik tintával
Bár elsősorban az Extra töltőtolltinta történetével terveztem foglalkozni, úgy gondolom, nem lenne teljes a história anélkül, hogy néhány sort írnék magáról a tintáról is. Szerencsére rendelkezésemre áll egy kisebb mennyiség, melyet jól bevált tollam segítségével napokon keresztül használtam.
Nem szabad elfelejteni, hogy egy 60 évvel ezelőtt, az akkori technikával gyártott, antik termékről van szó, melyet csacsiság lenne összehasonlítani egy mai, lényegesen modernebb színezékekből és adalékokból előállított tintával. Nagyjából olyan, mintha elkortyolnál egy épségben megmaradt üveg Bambit, és összevetnéd a tapasztaltakat egy doboz Coca-Cola Zeroval: nem valamit fair.
A tinta egyébként teljesen egyben van. Nem zavaros, nem penészes, kiváló állapotban vészelte át az elmúlt évtizedeket. Büdösnek sem mondanám, bár van egy igen erős, jellegzetes szaga, melyet gyerekkori emlékeim alapján egyszerűen csak tintaszagnak neveznék.
Tippem, hogy a buké a tartósítószerként használt fenolnak (karbolsav) köszönhető, melyet a 90-es évekig előszeretettel használt a világ összes tintagyára. Később rájöttek, hogy tömény formájában veszélyt jelent a gyártásban résztvevő dolgozókra, így használatát az USÁ-ban és Európában is beszüntették. Egyes elképzelések szerint néhány Ázsiából származó tintában a mai napig megtalálható, hatékonysága miatt sok hobbista tintavegyész is esküszik használatára. Vélhetően a fenolnak nagy szerepe van benne, hogy a tinta nem romlott meg, és volt alkalmam próbát tenni vele.
Az Extra tinta egyébként feltűnésmentes, sötétkék színnel ír. Úgy vélem, a legközönségesebb vízoldható metilkék színezéket tartalmazza, melyet a legtöbb egyszerű, kék színű töltőtolltintában is megtalálunk. Erős színét annak tulajdonítom, hogy az évek során némi víz elpárologhatott az üvegből, így megnövelve az eredeti telítettséget. Cserébe a színe megfelelő papíron vörösessé válik. (A szakzsargonban: sheen)
Vagy az elpárolgásnak köszönhető, vagy eredetileg is ilyen volt, de feltűnő, hogy a tinta igen lassan szárad meg a papíron. Egy mai, modern tintához képest akár kétszer-háromszor annyi ideig is jól láthatóan nedves marad a vonal, és csak utána, lassacskán tűnik el a csillogás. Amit még észrevettem, hogy egészen szárazon ír, azaz hiányzik belőle az a nedvesítőszer, amely a toll hegyének könnyebb csúsztatását okozná. Ez egy bizonyos árkategória fölött már elvárás, de az alacsonyabb árfekvésű modern tintáknál sem mindig találkozni vele.
Zárásképp mégis hadd jegyezzem meg, hogy elképesztő nagy szerencse, és már-már szürreális, hogy egy ilyen korú, filléres termék használható állapotban fennmaradt. Arra kérlek tehát, hogy a tapasztalataimat kezeld egyszerű véleményként, és semmiképpen sem a tinta fölött hozott ítéletként.
Források:
- Az Ujság, 1927-12-25 / 153. oldal
- Dinnyés Lajos kormányának minisztertanácsi jegyőkönyvei, 294. számú jegyzőkönyv
- Albertfalvi történetek - Egy albertfalvi üzem tündöklése és bukása
- Észak-Magyarország, 1982. április
- Esti Budapest, 1954-02-13 / 5. oldal
- Somogyi Néplap, 1960-09-07
- Dolgozók Lapja, 1980-05-04
